– Így fest a büszke sportvezető, aki az elmúlt tizenöt év legjobb szereplésével kapcsolatban nyilatkozik?
– Rögtön szögezzük le, hogy az érmeket nem én hoztam, hanem a sportolók. Két hónapja vagyok elnök, ha érdemeket akarunk emlegetni, akkor Vincze Pál alelnököt illik említeni, aki például sokat tett azért, hogy Cseh Laci csatlakozzék a csapathoz. Aztán fontos kiemelni, hogy jelentős segítséget nyújtott a Magyar Olimpiai Bizottság és az állami sportvezetés is, azaz kollektív a siker, sokaknak köszönhető, hogy régi időkre emlékeztető módon valamennyi sportoló remekül érezte magát, egyfajta felhőtlen öröm jellemezte a sencseni napokat, amit csak időnként „veszélyeztettek“ a vízilabdázók és a kosárlabdázók, de a végén azért ők is nyertek meccseket... Az eredményesség ugyanakkor arra sarkall, hogy írok a rektori konferenciának: az egyetemek és főiskolák tegyék kötelezővé az általuk támogatott sportolóknak az Universiade-indulást, a sportvezetőket pedig arra fogom ösztönözni, hogy illesszék be az eseményt a felkészülési programokba. Ahol 26 sportágban több mint hétezer sportoló versenyez, olimpiai szintű létesítményekben, oda jöjjön el mindenki, akinek ott lehet a helye – azaz vissza kell állítani az Universiade jelentőségét a magyar sportban.
„Kizárólag az egyetemi vezetőkön múlik, van-e sportélet“
– Miközben, úgy gondolom, a felsőoktatásba járók között alig jobb a sportoló-nem sportoló arányszám, mint a népesség szintjén.
– Így van. Az élsport produkciójának, az aranyaknak nagyon örülünk, ám nem ez a lényeges – noha ezt nem szívesen hallják a valódi sportvezetők. Az egyetemeken ugyanis valóban nem túl jó a helyzet, különösen, amióta megszűnt a sport-normatíva. Ma kizárólag az intézményvezetőkön múlik, van-e sportélet, létesítmény. Most azon dolgozunk, hogy az új felsőoktatási-, valamint a sporttörvényben álljon vissza az a szabályozás, hogy a költségvetés meghatározott százalékát a sportra kelljen költeni a felsőoktatásban. Aztán a hallgatói önkormányzat majd eldönti, hogy mit finanszíroz belőle. Nálunk, a Műegyetemen ez kiválóan működik, a HÖK mondta meg, milyen sportágak élvezzenek prioritást – igaz, ez már nem a szocialista modell, az egyetemisták ugyanis elsősorban fallabdázni akarnak, meg amerikai futballt játszani. Ez a sportegyesületnek (MAFC) nem tetszett, de a lényeg úgyis az, hogy aki akar, sportoljon.
– Nagy álom az amerikai szint elérésre, ahol alapvetés a sportolás?
– Tény, ott nincs egyetem magasszintű sport nélkül. Régen nálunk az egyetemi sportegyesületek komoly tényezőnek számítottak, egy MAFC, egy TFSE... Ma szinte sehol sincsenek, de ha a TF megerősödik, és a testnevelő-tanárok – tisztelet a kivételnek – nem éjjel-nappal maszekolnak, hanem valóban a tanulók sportjáért tevékenykednek, akkor ezen lehet változtatni. Az Universiade-siker elfedi a gondokat – de aljas megjegyzésem szerint így van ez az olimpia esetében is... Amerika más világ: ha valaki egyetemista, és nem testi fogyatékos, ha nem sportol, mindenben hátrányt szenved, de legfőképp a nőzésben. Arrafelé kétféleképp lehet kitűnni, a drogozással és a sporttal. Előbbivel egyszer, utóbbival hosszútávon.
„Sokkal kevesebb a Balczó-szerű fanatikus“
– Az elmúlt évtizedekben elég jól megismerte a magyar sportot – milyen távlatokat lát most? Mondjuk úgy, 2011 nem sikerült túl fényesen, és már az előző évek sem a tündöklés jegyében teltek.
– A jelenlegi olimpiai és világbajnoki szereplést meghatározza a nyolcvanas-kilencvenes évek utánpótlás-nevelésének szinte teljes leállása. Az új szabályok ugyanakkor lehetővé teszik, hogy az öt labdasportágba bejöjjön az üzleti élet, és ha ez megtörténik, az állami pénzeket át lehet csoportosítani az alapsportágakba, atlétikába, úszásba, tornába... És akkor 2020 után ismét jó kilátásaink lesznek. Arra azonban vigyázni kell, hogy a most érkező pluszpénzek ne folyjanak el bizonytalan csatornákon jobbra-balra... Igaz, kérdés, mit tud adni az állam, amikor 1500 milliárd hiányzik a költésgvetésből, de a lényeg mégiscsak az, hogy mindenütt felfogták: a gyerekeknél kell kezdeni. Ez ugyan nem segít a jelen eredményességén, de ha szerencsénk van, a magányos hősök produkálnak valami nagy durranást a fontos pillanatokban. Igaly Dia eltalálja a galambokat, Hidvégi Vid fennmarad a lovon, nem esik le róla, a kajakosok is hoznak három aranyat Londonból – bár a lényeg nem ez, ez csupán a politika szempontjából érdekes.
– Visszatérhet még az aranykor?
– Ne álmodozzunk. Először is, sokkal kevesebb Balczó-szerű fanatikus van manapság. Aztán az angol futball ligával sem vagyunk versenyképesek, bár egykoron bombaerős volt a bajnokság, bármelyik nyugatival felvette a versenyt, ma annyi pénzt ölhetnek bele, amennyit akarnak, legfeljebb egy osztrák szintre emelhető fel, annál feljebb nem. Azokban a sportágakban van esélyünk, amelyik nem nagyon televíziós és kevés benne az üzlet. Viszont nem tudom, le lehet-e írni... De a cigánysportban még nagyon nagy tartalékok vannak: ott a sport még klasszikus kitörési lehetőség. És ezt össze lehet kapcsolni az oktatással. Akkor focizhatsz, ha bemész az iskolába – ha pedig bement, ott kap reggelit. Előbb-utóbb hozza az öccsét is, hogy az is focizzon, és kapjon reggelit. Ez az én unokáimnak nem perspektíva, viszont a cigányközösségben – ezt igenis ki kell mondani – egyértelműen az. A Sporttanács elnökeként próbáltam ezt erőltetni, de senki nem volt rá vevő.
„Nem elnökként ülni a VIP-páholyban“
– Sencsenre visszakanyarodva, úgy láttam, ön személy szerint kifejezetten élvezte az eseményt.
– Szeretem a sportot, ezt tudják rólam, örültem neki, hogy a lehető legtöbb eseményen ott lehettem. Viszont, miután az én életemből már túl sok nincs hátra, szeretnék még egyszer közel menni az izzadáshoz, nem elnökként ülni a luxusszállodában, meg a VIP-páholyban, ahol amúgy is ehetetlen volt a keksz... Közel a verítékszaghoz, úgy mint a pólósok orvosa, üvölteni a bíróval, beleharapni az időmérő orrába – bár erre nem került sor, tudtommal... Az az igazi, ott lenni a kispadon, tüsszentőport hinteni az ellenfél cserepadon ülő játékosai felé... Ironizálok, természetesen, de nosztalgiával gondolok vissza a régi időkre, amikor a kispadok között álltam jégkorong-meccseken... Nekem az volt a felüdülés, nem díjakat átadni és beszédeket mondani... Viszont a MEFS-elnökeként kicsit közelebb kerültem a tűzhöz, ki fogom harcolni, hogy 2013-ban, Mariborban legyen hokicsapatunk!
(Csurka Gergely interjúja a Nemzeti Sportban jelent meg)