Harmadik aranyérmét is begyűjtötte Cseh László, aki erejét jó érzékkel beosztva, magabiztosan lett első 400 vegyesen. A reggeli előfutamban csak annyit adott ki magából, amennyi feltétlenül kellett – 3. idővel lett döntős –, este viszont, akárcsak egy napja, kétszázon, azonnal az élre állt, és bár vetélytársai (elsősorban a vb-harmadik japán Horihata, illetve az amerikai Harris) szorongatták valamelyest, nem volt esélyük arra, hogy megközelítsék. Ideje – 4:12.67 – csaknem jó lett volna egy bronzra a sanghaji világbajnokságon.
„Jó érzés, hogy amiért jöttem, azt sikerült elérni – mondta Laci a viadalt követően. – Sanghajban megígértem, hogy itt megmutatom, igenis le tudom úszni normálisan a négyszáz vegyest. Ezt teljesítettem, azaz végül is jó hangulatban zárom ezt a nyarat – ez pedig plusz lelkierőt ad a folytatáshoz.“
Az első úszószámot követően egyébként meglehetősen sok rémült helyi szempárral találkozott a magyar küldöttség, merthogy vezetők és sportolók egy svunggal megindultak az atlétikai stadion felé az uszodából – a két létesítményt összekötő autóátjárón keresztül. Sárközy Tamás MEFS-elnök nyomában egy csaknem harmincfős tábor haladt, elvégre Cseh fináléja után bő fél órával következett Deák Nagy Marcell jelenése.
Az ifjú, mindössze 19 esztendős atléta pedig a legszebb reményeket váltotta valóra: egészen szédületes futással megnyerte a 400 métert. 
Deák Nagy az első kanyart követően vette fel az utazó sebességet, ugyanakkor saját bevallása szerint kissé meglepte, hogy a nyolcason a jamaicai Matthews előtte volt az utolsó kanyarban (másokról gondolta azt, hogy velük kell csatázni), ám az utolsó ötven méteren nem lehetett kérdés, kinek maradt több a tankban. Mégis, Marcell csak akkor mert örülni, amikor kiírták a táblára az eredményt: „Nem voltam benne biztos, hogy én nyertem, még ha belül éreztem is... Hatalmas boldogság, hogy sikerült győznöm, el sem hiszem... Azok után, hogy a legjobb idővel kerültem be, gondoltam rá, hogy esetleg összejöhet, ám én ebben az évben a junior Európa-bajnokságra voltam kihegyezve. Nem gondoltam volna, hogy hetekkel azután újra sikerül győznöm, és hogy majdnem ugyanannyit sikerült futnom, mint ott (45.50 és 45.42 másodperc). Hú, kell egy kis idő, hogy ez leülepedjen...“
Az ifjú atléta sikerének értékét növeli, hogy még soha nem versenyzett ilyen körülmények között – fullasztó, párás meleg –, nem csoda, hogy meghatódottan állt a dobogó tetején, csak azt sajnálta picit, hogy nem hallgathatta meg a Himnuszt a hatalmas stadionban (az Universiadén a győztesek tiszteletére a Gaudeamus igitur-t játsszák el minden alkalommal).
A nap zárásaként egy ezüstérem következett: a súlyemelők plusz 105 kilós kategóriájában Nagy Péter szenzációs versenyzéssel végzett a második helyen. Szakításban három tökéletes kísérlettel hétkilós előnyt szerzett a mezőnnyel szemben a másfélmázsás magyar óriás, és mire a második fogásához érkezett lökésben, már egyértelmű volt, ezüstérmesnél rosszabb nem lehet, azaz közte és az egyiptomi Maszud között dől el az elsőség sorsa. Annyit tudni lehetett, hogy Péter a nehezebb (151.70 kilóval mérlegelt, vetélytársa 147.49-et nyomott), azaz holtversenynél az egyiptomié lesz az arany. Az ötödéves szegedi joghallgató rögtön az első fogására ráemeltetett az előre bejelentett 210-hez képest (213 kiló), amit simán hozott. Az egyiptomi elbánt a 220-szal, azaz ekkor „ikszre“ álltak. A magyar emelő is hozta a 220-at, így Maszud 227-en folytatta – minthogy lökésben a legjobbjak közé tartozik, nem volt meglepő, hogy ez is sikerült neki. 
Nagy következett, de a 227 kifogott rajta, így véget ért a verseny, hiszen az egyiptomi 412-412-vel is nyert.
„Abban a pillanatban kicsit csalódott voltam, amikor nem sikerült a hatodik fogás, mert úgy éreztem, hogy az egyiptominak talán nem menne a 234 – mondta Péter, immáron ezüstéremmel a nyakában. – Aztán persze az öröm pillanatai következtek, hiszen szakításban egyéni csúcsot sikerült emelnem, lökésben pedig nagyon hosszú idő után tudtam újra 220 kilót emelni. 
A 227 nagyon nagy túlzás lett volna, hiszen edzésen az idén még nem löktem 210-nél többet, azaz így is nagyon elégedett lehetek.“
Asztaliteniszezőink számára véget ért a menetelés: ahogy számítani lehetett rá, a Zombori-Schaffer-Kriston triónak addig tartott az egyéni, amíg bele nem botlottak az első ázsiai vetélytársba – ez a főtáblán megtörtént, annyi pontosítással, hogy Zomborinak a negyedik kiemelt francia versenyző jelentette a végállomást.
Vívásban a férfi tőrözők zárták a sorozatot: sajnos, elég hamar, miután rögtön az első fordulóban egyértelmű vereséget szenvedtek a lengyelektől.
Megszerezték első győzelmüket vízilabdázóink: a 9-14. helyért vívott meccsen 11-6-ra győztek a brazilok ellen – Székely Bulcsú a találkozó jelentős részében (a nemsokára esedékes világbajnokságra való tekintettel) az U20-as játékosokat szerepeltette, a három túlkoros ezúttal ritkábban került vízbe; a csapat teljesítményén mindenestre érződött még az előző napi sokk, különösen, hogy az edzői stáb a videón kikockázta az amerikaiak elleni találkozót eldöntő ötméterest, és a felvétel egyértelműen megmutatta, hogy teljesen jogtalan ítélet született.
Kosárlabdázóink ugyanakkor nyeretlenül zárták a csoportküzdelmeket, bár ezúttal jártak a legközelebb a győzelemhez, ám túl sok ziccer és büntető maradt parlagon, így végül Korea diadalmaskodott (77-73). Kmézics Zorán szövetségi kapitány jelezte, ez a mérkőzés simán meglehetett volna, ha kicsit jobban koncentrálnak egyes játékosok, „bár ma is kiderült, hogy a nemzetközi és a magyar kosárlabda között legalább egysebességnyi különbség van, ha pedig mi is megpróbáljuk felvenni a rimust, olykor nem marad elég erőnk a támadást befejező pontos dobásra. Van min dolgozni otthon, ez egyértelmű.“